Robert Bloch – A pokolba tartó vonat (novella)

Amikor Martin kisfiú volt, apja pályafenntartó munkás volt a vasútnál. A Papa sohasem száguldozott a vasparipákon, hanem mindig gyalogosan rótta a CBQ vasúttársaság vágányait és büszke volt a munkájára. Esténként, amikor jól beszeszelt, mindig a régi dalt énekelte a vonatról, amely a pokolba tartott…
Martin nem emlékezett pontosan a szövegre, de nem tudta elfelejteni, hogyan énekelte a Papa. És amikor a Papa elkövette azt a hibát, hogy már délután leitta magát, és egy tartálykocsi meg egy ATSF vagon közé szorult, Martin szinte furcsállotta, hogy a dalárda nem énekelte a dalt a temetésen.

Ezután nem túl kedvezően alakultak a dolgok a kisfiú körül, de valahogy mindig ott motoszkált a fejében a Papa dala. Amikor Anya megszökött egy keokuki illetőségű vándorkereskedővel (a Papa biztosan forgott volna sírjában, ha ezt megtudja, és méghozzá egy utassal!), Martin az árvaházban éjszakánként magában dúdolgatta a dallamát. Amikor pedig ő maga szökött meg, az erdő sűrűjében fütyörészte halkan a dalt, míg körülötte kóbortársai mélyen aludtak.
Martin négy-öt évig járta az országutakat, amíg rájött, hogy így nem jut semmire. Természetesen megpróbált egy csomó dolgot. Szedett gyümölcsöt Oregonban, mosott tányért egy olcsó montanai étkezdében, lopott autókerék-dísztárcsákat Denverben és kerékgumikat Oklahoma Cityben. Amikor azonban lent Alabamában hat hónap sittet sóztak rá, már tudta, hogy ennek a saját szakállára való lötyögésnek nincs sok értelme és jövője.
Így aztán megpróbálta, hogy a Papához hasonlóan ő is a pályafenntartáshoz kerüljön. Ott azonban közölték vele, hogy nehéz idők járnak.
De Martin nem bírt elszakadni a vasúttól.
Bármerre járt, nem felejtette el. Szívesebben kapaszkodott fel zord hidegben egy északra tartó tehervonatra, mint hogy egy Floridába tartó Cadillacot lestoppoljon, amihez pedig csak a kezét kellett volna felemelnie. Ahányszor csak sikerült szert tennie egy fél liter Sternóra, a barátságosan melegítő alagcsövek között üldögélve elábrándozott a régi szép napokról, és gyakran a dalt is dudorászni kezdte a vonatról, amely a pokolba tartott. Az iszákosok és bűnösök vonata volt ez. A szerencsejátékosoké, a céltalanul sodródó hobóké, naplopóké, szoknyavadászoké – tehát vidám banda utazott rajta… Igazán jó lett volna ilyen jó társaságban kirándulni egyet. Csakhogy Martin arra már nem szeretett gondolni, mi történik akkor, amikor a vonat végül is befut ama bizonyos végállomásra. Nem úgy képzelte el az örökkévalóságot, hogy kazánokat fűtsön a Pokolban, ahol még szakszervezet sincs, ami érdekeit megvédje. De azért mégis nagyszerű utazás lenne. Feltéve persze, hogy létezne ilyesmi, mint ez a pokolba tartó vonat. Ami persze nem létezik.
Legalábbis Martin úgy gondolta, hogy nem létezik, egészen addig az estéig, amikor dél felé bandukolt a vágányokon, nem messze az appletoni elágazástól. Hideg és sötét volt az éjszaka, mint a Fox River-völgyi novemberéjszakák általában, és Martin tudta, hogy a télig valahogyan még el kell jutnia New Orleansba, vagy akár Texasba. De valahogy nem sok kedve volt a dologhoz, annak ellenére, hogy sokat hallott már a texasi autókról, amelyek közül soknak színaranyból van a dísztárcsája.
Nem, a kisstílű tolvajlás egyszerűen nem neki való. Rosszabb a bűnnél, hiszen ki sem fizetődik. Nem elég, hogy a Sátán szolgálatába szegődik, de még hozzá ilyen nyomorúságos fizetésért?! Akkor már jobb lenne belépni az Üdvhadseregbe.
Martin a Papa dalát dúdolgatva baktatott, közben azt figyelte, mikor robog elő mögüle a gyorsteher az elágazásból. El kellett kapnia azt a vonatot, nem maradt más választása.
Az első vonat a másik irányból érkezett. Dél felől hangzott fel a dübörgés, amint Martinnal szemben közeledett a síneken…
Martin erőlködve kémlelt előre, de szemei nem versenyezhettek a fülével és egyelőre még csak a hangot ismerte fel. Kétségtelenül vonat volt, érezte, hogyan remeg, zúg az acélpálya a lábai alatt. De hát hogyan lehetséges ez? Déli irányban az első állomás Neonah-Menasha, onnét pedig még órák múlva sem volt esedékes semmilyen járat.
Az eget vastag felhőtakaró borította és a talaj közelében képződött páracsomók mint novemberéjféli hideg ködleplek sodródtak tova. De még így is, már látni kellett volna a vonat fényszóróit. Csak a sivító fütty zúdult elő azonban az éjszaka fekete torkából. Martin nagyjából az összes mozdonytípust ismerte, amit csak valaha építettek, de ehhez hasonló füttyöt még sohasem hallott. Ez a fütty nem jelzésre szolgált, ez sikoltozott, mint egy veszendő lélek.
Martin lelépett a vágányról, mert a vonat már veszedelmesen közelinek tűnt. És itt is volt már. Homályos körvonalai hosszan húzódtak végig a síneken, csikorogva fékezett, gyorsabban, amint azt Martin lehetségesnek tartotta volna. A kerekek rég láthattak már olajat, mert azok is sikoltoztak, mint az elátkozott lelkek. A vonat azonban megállt, a sikolyok néhány mély hörgéssel elhaltak. Martin felnézett és látta, hogy személyvonat áll előtte. Hatalmas és sötét volt, sem a mozdonyon, sem a kocsik hosszú füzérén sehol egyetlen fény nem villant, és Martin semmilyen feliratot sem tudott felfedezni a vagonok oldalán, de abban meglehetősen biztos volt, hogy ez a vonat nem a Northwestern Road társaságé.
Még biztosabb lett ebben, amikor az első kocsiból kiszálló alakot meglátta. Valami nem volt rendben körülötte, ahogy közeledett. Az egyik lábát mintha húzta volna, és nem volt rendben a lámpás sem, amit kezében tartott. A lámpás sötét volt. Az alak a szájához emelte, belefújt, mire a lámpa azonmód vörösen felizzott. Igazán nem kell a Vasutas Egylet tagjának lenni ahhoz, hogy az ember megrökönyödjék a lámpagyújtás eme erősen rendhagyó módján.
Ahogyan a figura közeledett, Martin meglátta a fején a kalauzsapkát és ettől egy pillanatra jobban érezte magát; de csak addig, amíg azt is fel nem fedezte, hogy a sapka kissé túl magasan ül az alak fején. Mintha ágaskodna valami a homlokán, ami nem engedi a sapkát lejjebb csúszni… Ennek ellenére Martin tudta az illemet, és amikor az alak rámosolygott, így szólt:
– Jó estét, Kalauz úr!
– Jó estét, Martin!
– Honnan tudja a nevemet?
A másik vállat vont.
– Honnan tudtad, hogy én vagyok a kalauz?
– De hát az, vagy nem?
– Számodra igen. Mások az élet más ösvényein esetleg más szerepekben találkozhatnak velem. Látnád csak milyennek lát például a hollywoodi szépség? – Az alak vigyorgott. – Sokat utazom – magyarázta azután.
– Mi szél hozta erre? – kérdezte Martin.
– Ejnye, Martin, erre a kérdésre neked kellene válaszolnod! Azért jöttem, mert szükséged volt rám. Ma éjjel hirtelen rájöttem, hogy el akarsz pártolni. Nem azt forgattad-e a fejedben, hogy belépsz az Üdvhadseregbe? Mi?
– Hát… – Martin habozott.
– Sose szégyelld magad. Tévedni emberi dolog, ahogy ezt valaki egyszer mondta. A Reader’s Digestben volt, nem? Mindegy. A lényeg, úgy éreztem, szükséged van rám. Így aztán átállítottam a váltót és útba ejtettelek.
– De miért?
– Hát természetesen, hogy meghívjalak. Nem jobb dolog kényelmesen vonatozni, mint a fagyos utcákon menetelni az Üdvhadsereg zenekara mögött? Komoly mértékben igénybe veszi ám az ember lábait – azt mondják -, de még jobban a dobhártyáját.
– Nem vagyok biztos benne, hogy szívesen utaznék az Ön vonatán, uram – mondta Martin. – Figyelembe véve, hogy nagy valószínűséggel hová jutok.
– Ja persze. Az ósdi érv… – A Kalauz felsóhajtott. – Gondolom, szívesebben kötnél valami üzletfélét, erről van szó?
– Pontosan – felelte Martin.
– Nos, tartok tőle, hogy az ilyesmivel már nem foglalkozom. Nincs hiányom leendő utasokban. Miért ajánlanék fel neked valamiféle különleges csereértéket?
– Ha nem kellenek Önnek, nem tért volna le útvonaláról, csak azért, hogy megkeressen.
A Kalauz megint sóhajtott. – Nyertél – gondolta. – Mindig is büszkeség volt a legmegátalkodottabb gyengém, belátom. Valahogyan nem viselhettem el azt a gondolatot, hogy lemondjak rólad a konkurrencia javára, miután annyi éve a magaménak tekintelek … Habozott.
– Rendben van! Hajlandó vagyok a te feltételeid alapján tárgyalni, ha ragaszkodsz hozzá.
– Feltételek? – kérdezte Martin.
– A szokott ajánlat. Bármi, amit csak kérsz.
– Ejha! – mondta Martin.
– De előre figyelmeztetlek, semmi trükk. Én bármilyen kívánságodat teljesítem, cserébe azonban meg kell ígérned, hogy felszállsz a vonatra, ha elérkezik az időd.
– És ha soha nem érkezik el?
– Elérkezik.
– És ha feltételezzük, hogy olyat kívánok, ami örökre mentesít ez alól?
– Ilyen kívánság nem létezik!
– Ne legyen ebben olyan biztos.
– Emiatt hadd fájjon az én fejem – mondta neki a Kalauz. – Az nem számít, hogy te mit forgatsz a fejedben. Figyelmeztetlek, a végén úgyis én járok jól. És ne számíts az utolsó percek hókusz-pókuszaira sem. Semmi megtérés az utolsó órában, semmi szőke kisasszony, semmi képzeletbeli ügyvéd, aki megpróbál kimosni. Én tiszta egyezséget ajánlok. Vagyis: te megkapod, amit te akarsz, és én is megkapom, amit én akarok!
– Azt hallottam, hogy be szokta csapni az embereket. Azt mondják, rosszabb, mint egy használtkocsi-ügynök.
– Te, hallod?!
– Bocsánatot kérek – mondta Martin gyorsan. – De tény és való, hogy Önben állítólag nem szabad megbízni.
– Egyetértek… Másrészt úgy nézem, te mégis azt hiszed, hogy megtaláltad a kiutat.
– Van egy holtbiztos javaslatom.
– Holtbiztos? Rendkívül érdekes! – A Kalauz kuncogni kezdett, de rögtön abba is hagyta. – Elvesztegetjük az időt, Martin. Térjünk a tárgyra! Mit akarsz tőlem?
Martin mély lélegzetet vett.
– A képességet, hogy – megállíthassam az időt!
– Most mindjárt?
– Nem … Még nem … És nem is mindenki számára.
Tisztában vagyok vele, hogy az lehetetlen lenne. A magam számára akarom megállítani az időt. Csak egyszer, valamikor a jövőben. Ha eljutok egy olyan helyzetbe, amikor tudom, hogy boldog és elégedett vagyok… ott szeretnék megállni! Ily módon örökre boldog maradok.
– Nem is rossz javaslat – tűnődött a Kalauz. – Meg kell hagynom, sohasem hallottam még hasonlót sem, pedig elhiheted, hallottam már egyet-mást. – Rávigyorgott Martinra. – Már régen töröd a fejed ezen, igaz?
– Évek óta – ismerte be Martin. Köhögött. – Nos, mit szól hozzá?
– Nem látszik lehetetlennek… legalábbis a saját szubjektív időérzékelésed tekintetében nem. Igen, úgy gondolom el lehet intézni.
– De én valóban meg akarom állítani! Nem csak képzelni akarom, hogy megállítottam.
– Értem, értem. Megoldható.
– Akkor hát megegyezünk?
– Miért ne? Megígértem, vagy nem? Add a kezed.
Martin habozott. – Nagyon fog fájni? Úgy értem, nem nagyon bírom a vért látni és …
– Szamárság! Túl sok fecsegést hallottál erről. Az üzletet már meg is kötöttük, fiam. Mindössze a kezedbe akarok adni valamit. Kívánságod teljesítésének eszközét. Ne felejtsd el, nem tudhatjuk előre, melyik pillanatban határozod el magad, hogy érvényt szerezzél az egyezségnek. Nem várhatod el, hogy akkor én csapot-papot otthagyva rohanjak hozzád. Célszerűbb tehát, ha te magad szabályozhatod a dolgot.
– Valami Idő Megállító Szerkentyűt akar nekem adni?
– Erről van szó. Amint eldöntöttem, hogy mi lenne a legpraktikusabb erre a célra. – A Kalauz töprengeni látszott. – Megvan! Ez lesz a legjobb! Fogd az órámat!
Kivette mellényzsebéből az óráját. Amolyan vasutas zsebóra volt, ezüst tokban. Felnyitotta a tok hátulját és finoman igazított benne valamit. Martin megpróbálta pontosan megfigyelni, mit, de a Kalauz ujjainak mozdulatai vak homályba vesztek.
– Hát megvolnánk – mosolygott. – Most már minden rendben van. Amikor végül is úgy döntesz, hogy most mondod ki az „Állj”-t, egyszerűen forgasd visszafelé az óra felhúzógombját, amíg megáll. Ha az óra megállt, számodra megállt az idő is. Egyszerű, mi? – Ezzel az órát Martin tenyerébe ejtette.
A fiatalember szorosan összezárta fölötte ujjait.
– És biztosan elég ennyi hozzá?
– Tökéletesen! De el ne felejtsd – csak egyszer állíthatod meg! Így hát alaposan győződj meg róla, valóban elégedett vagy-e a pillanattal, amelyet örök időkre meghosszabbítani készülsz. Becsületesen figyelmeztetlek, jól fontold meg melyik pillanatot választod!
– Legyen nyugodt! – Martin vigyorgott. – És ha Ön ilyen becsületes, én is az leszek. Úgy tűnik megfeledkezett egy dologról. Tulajdonképpen nem is számít, melyik pillanatot választom. Hiszen, ha én a magam számára megállítom az Időt, ez azt jelenti, hogy örökre ott maradok, ahol éppen vagyok. Soha nem leszek öregebb. Ha pedig nem öregszem tovább, nem is halok meg soha. Ha pedig soha nem halok meg, soha sem kell felszállnom az Ön vonatára …
A Kalauz elfordult. Válla erőteljesen meg-megrándult, lehet, hogy sírt?
– És te még azt mondtad, hogy én vagyok rosszabb egy használtkocsi-ügynöknél, mi? – nyögte ki végül furcsán fojtott hangon.
Azután elindult, bele a ködbe. A vonat türelmetlenül sikoltva fütyült ismét és máris sebesen távolodott a síneken, majd dübörögve végképp eltűnt a sötétben.
Martin csak állt, s a tenyerén fekvő ezüst órára bámult. Ha nem látta és tapintotta volna még most is, és ha nem érezte volna orrában még mindig a különös szagot, azt hihette volna, hogy az egész dolog – a Vonat, a Kalauz, az Egyezség – minden elejétől végig álom, a képzelet játéka volt.
De hát ott volt az óra és a szagot is felismerte, amelyet az eltűnt Vonat hagyott maga után. Jól tudta, nem sok olyan mozdony szaladgál, amelyikhez üzemanyagul kénkövet használnak.
És nem voltak kétségei az Egyezség felől sem. Akadtak volna olyan bolondok, akik vagyont, hatalmat vagy Kim Novakot kérték volna cserébe. A Papa meg talán két deci whiskyért adta volna el magát… Martin tudta, hogy ő csinálta jobban. Mit jobban? Abszolút biztosra ment! Mindössze majd a pillanatot kell jól megválasztani.
Zsebre vágta az órát és elindult visszafelé a vágányon. Az előbb még nem volt meghatározott célja, most azonban már igen. Meg kellett találnia a legnagyobb boldogság pillanatát!
Az ifjú Martin egyáltalán nem volt tökkelütött. Tudta, hogy a boldogság relatív fogalom. Az elégedettségnek vannak bizonyos feltételei és fokozatai, amelyek az ember élete során változnak. Csavargókorában gyakran roppant elégedetté tette egy pár meleg falat, kényelmes pad a parkban, vagy egy üveg 1957-68 Sterno. Nemegyszer került az ilyen és hasonló egyszerű dolgok révén a pillanatnyi üdvösség állapotába, de tisztában volt vele, hogy léteznek ezektől kellemesebb dolgok is. Elhatározta, hogy most felkutatja őket. Két nap sem telt belé, és már Chicagóban volt.
A legnagyobb természetességgel sodródott a tömeggel a West Madison Streeten és itt tette meg az első lépéseket, hogy kialakítsa szerepét az életben. Nagyvárosi csavargó lett belőle. Koldult, a potyát leste, lopkodott. Alig egy hét leforgása alatt felküzdötte magát odáig, hogy egy rendesebb gyorsbüfében elköltött ebéd, egy 25 centes fekvőhely egy valódi tömegszállás valódi tábori ágyon, vagy egy liter muskotály, a boldogság illúzióját keltették benne. Volt egy olyan éjszakája is, amikor mindezeket fenékig kiélvezte, és a mámor tetőfokán eszébe villant, hogy esetleg meg kéne állítani az órát. De aztán mindjárt arra gondolt, hogy is néztek ki azok az Erényes Jankók, akiket ma megvágott… Nem vitás, fura alakok voltak, de jómódúak. Jó ruhákat hordanak, jó állásokban ülnek, szép kocsikat vezetnek. Az ő boldogságuk még sokkal mámorítóbb lehet: előkelő éttermekben vacsoráznak, kényelmes, rugós ágybetéteken alszanak és whiskyt isznak szódával. Furák vagy nem furák, van benne valami. Martin megtapogatta zsebében az órát, végképp elhessegette a kísértést, hogy egy újabb üveg muskotályért elcserélje és aludni tért, miközben elhatározta, hogy felemeli boldogság-mércéjét és állást keres.
Amikor felébredt, erősen másnapos volt ugyan, de elhatározása töretlen maradt. Még a hónap vége előtt egy South Side-i cég munkatársaként dolgozott egy nagy építkezésen. Gyűlölte az egyhangú robotot, de jól fizették és hamarosan egy szoba-konyhás lakásban találta magát a Blue Island Avenue-n. Megszokottá vált számára, hogy jobb kisvendéglőkben étkezzék, vásárolt egy kényelmes fekhelyet és szombat esténként lejárt a sarki mulatóba. Mindez roppant kellemes volt, csakhogy …
Művezetője elégedett volt munkájával és a következő hónapra fizetésemelést helyezett kilátásba. Ha ezt megvárja, az emelés azt fogja jelenteni, hogy megengedhet magának egy használt kocsit. Ha kocsija lesz, felszedhet majd valami lányt is, akivel időnként randevúzhat. Azok közül, akikkel együtt dolgozott, nem egy fiú tette ezt és úgy tűnt, boldogok.
Így hát Martin tovább dolgozott. Megkapta az emelést, megvette a kocsit és hamarosan egész csomó lány is akadt.
Az első ilyen alkalommal azonnal meg akarta állítani az órát. Csak aztán eszébe jutott, mit mesélgettek az idősebbek. Volt például egy fickó, bizonyos Charlie, aki mellette dolgozott a felvonógépen. – „Lehet, hogy amíg fiatal vagy és fogalmad sincs a lényegről, addig roppant nagynak érzed magad, ha ezekkel hancúrozhatsz. De később többre fogsz vágyni. Kell majd egy kedves lány, aki csak a tied! Az lesz az Igazi!”
Martin úgy érezte, tartozik magának azzal, hogy a végére járjon a dolgoknak. Ha mégse válna be a tanács, ahhoz, ami most van, bármikor visszatérhet.
Jó hat hónapba telt, mire találkozott Lilian Gilisszel. Akkoriban már újra előléptették és az irodán dolgozott. Be kellett iratkoznia egy esti tanfolyamra, hogy a könyvelés elemeit megtanulja. De ez már heti tizenöt dollárral jelentett többet, és különben is kellemesebb volt bent dolgozni, mint a szabad ég alatt.
És Liliannal lenni igazán nagy boldogságot jelentett.
Amikor megmondta neki, hogy hozzá akar menni feleségül, Martin tökéletesen biztos volt benne, hogy itt a pillanat. Talán csak azért nem tette mégsem, mert Lilian… egyszóval ő rendes lány volt és azt mondta, hogy azzal várniuk kell az esküvőig. Persze, az esküvőhöz Martinnak még össze kellett gyűjtenie egy kis pénzt, és hát egy újabb fizetésemelés is jól jött volna. Mindez beletelt egy évbe. Martin türelmes volt, hiszen tudta, hogy érdemes várnia. Ha néha mégis kételyei támadtak, elővette és megszemlélte az óráját. De soha nem mutatta meg Liliannak, de másnak sem. Az emberek legtöbbje drága karórákat hordott, mellettük a régimódi vasutas-zsebóra szegényesnek tűnt volna.
Martin mosolyogva nézegette a kopott jószágot. Mindössze egyetlen mozdulatába kerül, és máris az övé lehet valami, amit a körülötte robotoló tökfejek egyike sem érhet el soha. Örök boldogság piruló mátkájával.
Csakhogy kiderült, hogy maga a házasság csupán a kezdet. Csodálatos volt, nem vitás, de Lilian megmagyarázta neki, hogy még csodálatosabb lenne minden, ha új lakásba költözhetnének és azt szépen be is rendezhetnék. Martin modern bútorokra, tv-re és egy jó kocsira vágyott.
Így hát esti tanfolyamokra kezdett járni és egy újabb előléptetéssel a központi irodába került. Amikor kiderült, hogy útban van a kicsi, természetesen feltétlenül látni akarta a fiát. Amikor pedig a gyerek megérkezett, világossá vált előtte, hogy meg kell várnia, amíg kicsit nagyobb lesz, járni tud és beszélni kezd és kialakul az egyénisége.
Ez idő tájt a cég a vidéki munkák ellenőrzésével bízta meg Martint, utazgatott és most már ő is azokban a bizonyos elegáns éttermekben étkezett; jómódúnak számított, sok kiadása volt, de megengedhette magának. Nemegyszer kísértést érzett, hogy megállítsa az órát. Hiszen ez volt az igazi jó élet… Persze, azért még jobb is lehetne, ha nem kellene dolgoznia. Ha a cég valamelyik vállalkozásába betársulhatna, előbb-utóbb vagyont gyűjthetne és visszavonulhatna. Akkor azután minden ideális lenne.
Mindezt el is érte, de némi időbe tellett. Martin fia már egyetemre járt, mire apja valóban olyan vagyonnal rendelkezett, hogy szinte felvetette a pénz. Martin ekkor határozottan úgy érezte, hogy itt a pillanat, most vagy soha, hiszen jócskán elmúlt már felette az idő.
Ekkoriban találkozott azonban Sherry Westcottal, aki láthatólag egyáltalán nem tartotta Martint középkorúnak, jóllehet gyérült már a haja és bizony pocakot is eresztett. A lány megtanította, hogyan lehet a tar foltokat megfelelő frizurával eltüntetni, és hogy egy indiai öv jótékonyan leplezi a pocakosodást is. Tény, hogy a lánytól rengeteg mindenfélét tanult, és Martin annyira élvezte az oktatást, hogy elő is vette az órát és hozzákezdett, hogy megállítsa. Szerencsétlenségére azonban épp azt a pillanatot választotta ki erre, amikor a magándetektívek betörték a hotelszoba ajtaját, és ezután Martint jó darabig úgy elfoglalta a válással járó hercehurca, hogy jószerivel egyetlen percét sem nevezhette kellemesnek.
Mire az utolsó részletkérdéseket is rendezte Liliannal, tönkrement embernek számított és Sherry szemmel láthatóan már nem is találta olyan fiatalnak, így hát Martin ismét nekiveselkedett a munkának. Másodszor is megszedte magát, de ez alkalommal tovább tartott és mire sikerült, egyre kevesebb örömet talált benne. A koktélbárok könnyű hölgyikéi már hidegen hagyták és nemigen érdekelte az ital sem. Mellesleg, az orvos is óvta mindkettőtől. De hát gazdag ember számára léteznek más élvezetek is. Az utazás például – de nem ám amolyan kutyagolás az egyik isten háta mögötti fészekből a másikig, nem bizony. Martin repülőgépen és luxusgőzösön járta a világot. Egy ideig úgy tűnt, ilyen módon megtalálja az alkalmas pillanatot, például, amikor a holdfényben fürdő Tadzsi Mahal előtt állt. Elő is vette a viharvert öreg óratokot és nekiállt, hogy megállítsa az órát. Körülötte sehol egy íélek. És – épp ez volt az oka, hogy habozni kezdett. Pompás pillanat volt, kétségtelen, de egyedül volt. Lil és a gyerek eltűnt. Sherry is eltűnt és valahogy sohse volt rá ideje, hogy barátokat szerezzen. Talán, ha hasonló gondolkodású embereket talál, az jelenti majd a végső boldogságot? Ebben kell rejlenie a titoknak – nem a pénzben, a hatalomban, a szexualitásban, vagy abban, hogy az ember csodaszép dolgokat lát… Az igazi boldogság a barátságban van.
Így hát hazafelé a hajón a bárban megkísérelt néhány új ismerősre szert tenni. Az illetők azonban jóval fiatalabbak voltak nála, és nem talált közös témát velük. Azonkívül szívesebben táncoltak és ittak, Martin kondíciója pedig már nem engedte meg az ilyesfajta időtöltést. Mindazonáltal megpróbálta.
Talán ez okozta azután azt a kis balesetet, amely egy nappal azelőtt érte, hogy a hajó kikötött Friscóban. „Kis baleset” – így mondta a hajóorvos. Martin azonban látta, hogy az orvos arckifejezése nagyon komoly volt, amikor ágyba parancsolta és mentőautót rendelt a kikötőben horgonyzó hajóhoz. A mentőkocsi Martint egyenesen a kórházba vitte.
A kórházban a költséges kezelés, a költséges mosolyok és a költséges szép szavak sem téveszthették meg Martint. Öregember volt, tönkrement szívvel és az volt a véleményük, hogy meg fog halni, ö azonban túljárhatott az eszükön, hiszen megvolt még az órája! Megtalálta a kabátzsebében, amikor felöltözött és kilopakodott a kórházból.
Nem kell meghalnia! Fügét mutathat a halálnak egyetlen mozdulattal – és ezt a mozdulatot szabad emberként, a szabad ég alatt akarta megtenni. Ez volt a valódi boldogság titka! Most már értette. Még a barátság sem jelent annyit, mint a szabadság. Ez volt a legjobb dolog minden közül: szabadnak lenni, barátok, család s a test vágyai nélkül.
Martin végigsétált az éjszakai égbolt alatt a rakparton. Ha jól meggondoljuk, pontosan oda érkezett vissza, ahonnét annyi évvel ezelőtt elindult. A pillanat azonban megfelelő volt, érdemes volt örökre meghosszabbítani. Aki egyszer csavargó volt, mindörökre csavargó marad. Mosolygott, ahogy mindezt végiggondolta, de aztán mosolya hirtelen élesen eltorzult. Ugyanolyan hirtelen és élesen, mint ahogy a fájdalom a mellébe markolt. Forogni kezdett körülötte a világ, és Martin végigzuhant a rakpart szélén.
Nemigen látott már, de eszméletén volt és tudta, mi történt. Egy újabb szívroham, és ezúttal nagyon erős. Talán az utolsó. Kivéve, ha nem csinál tovább magából bolondot. Nem fogja megvárni, mi is lenne tovább. Itt és most volt az utolsó alkalom, hogy éljen a lehetőséggel és megmentse az életét. És meg is teszi. Még tud mozogni, senki sem akadályozhatja meg.
Zsebébe kotort és kihúzta a régi ezüstórát, a felhúzógombot markolászva. Csak egy húzás és fittyet hányt a halálnak. Soha nem kell a Pokolba tartó Vonatra felszállnia. Örökké fog élni.
Örökké …
Martin eddig soha nem gondolkozott el a szó tulajdonképpeni jelentésén. Örökké élni – de hogyan? … Valóban akar-e örökké élni, így, ahogyan most van: beteg, öregemberként, tehetetlenül heverve a földön?
Nem, nem képes megtenni. Nem fogja megtenni! És egyszerre sírhatnékja támadt, mert ráébredt, hogy valahol az úton kigolyózta saját magát. Most pedig már késő. Szemei elhomályosodtak, fülében egyre erősödött a dübörgés… Természetesen felismerte a hangot és egyáltalán nem volt meglepve, amikor a rakparton a ködből előrobogott a Vonat. Az sem lepte meg, hogy a vonat megállt, és azon sem csodálkozott, hogy a Kalauz kiszállt és lassan közeledett felé.
A Kalauz mit sem változott. A vigyora is a régi volt.
– Hello, Martin! – mondta. – Beszállás!
– Tudom – suttogta Martin. – De vinnie kell. Nem tudok menni. Tulajdonképpen nem is beszélek már, vagy igen?
– Beszélsz hát – mondta a Kalauz. – Kiválóan hallak. És járni is tudsz. – Lehajolt és kezét rátette Martin mellére. Martin egy pillanatra dermesztő zsibbadást érzett, de aztán olyan érzése támadt, hogy megint tud járni. Feltápászkodott és követte a Kalauzt a Vonathoz.
– Ez az a vagon? – kérdezte.
– Nem, a következő – mormolta a Kalauz. – Úgy vélem, jogod van a pullmannkocsiban utazni. Végül is sikeres ember voltál. Megkóstoltad a gazdagságot, a rangot és a tekintélyt. Megismerted a házasság és az apaság örömeit. Próbáltad az evés, az ivás, a dorbézolás gyönyöreit is és szép hosszú utat tettél, így hát nehogy utólagos szemrehányásokat tégy nekem.
– Jól van – sóhajtott Martin. – Nem okolhatom magát a saját hibáimért. Másrészt azonban magának sincs semmi érdeme abban, ami történt. Mindenért, amit szereztem, megdolgoztam. Mindent csakis magamnak köszönhetek. Nem is volt szükségem az órájára.
– Ügy, nem is volt rá szükséged? – mosolygott a Kalauz.
– Hát akkor most vissza, is adhatnád, nem?
– Szüksége van rá a következő balek számára, mi? – morogta Martin.
– Talán.
Abban, ahogyan ezt mondta, volt valami, amire Martin felfigyelt. Kíváncsian fürkészte a Kalauz szemét, de a sapka pereme árnyékba vonta, így hát Martin ismét az órára nézett. – Mondanék valamit – kezdte óvatosan. – Ha visszaadom az órát, mit csinál vele?
– Hogy mit? Behajítom az árokba – felelte a Kalauz. – Ezt fogom csinálni vele! – és kinyújtotta a kezét.
– És mi lesz, ha valaki erre jár, megtalálja, visszafelé tekeri a felhúzógombot, és megáll az idő?
– Egy se teszi meg – mormolta a Kalauz. – Még, ha tudják, miről van szó, akkor sem!
– Úgy érti, az egész csak trükk volt? Ez csak egy közönséges olcsó óra?
– Azt nem mondtam – suttogta a Kalauz. – Én csak azt mondtam, hogy még soha senki nem tekerte visszafelé a felhúzógombot. Mind ugyanazt tették, amit te, Martin. Egyre csak várták a tökéletes boldogságot. Vártak a pillanatra, amely – nem jön el soha.
A Kalauz megint kinyújtotta kezét az óráért. Martin sóhajtott és megcsóválta a fejét.
– Akkor hát maga becsapott engem!
– Te csaptad be önmagadat, Martin! És most felszállsz a Vonatra, amely a Pokolba tart…
Feltaszigálta Martint maga előtt a vagonba. Ahogy fellépett, a vonat elindult, füttye sikoltott. És Martin ott állt az imbolygó pullmannkocsiban, az ülések közti folyosón és a többi utasra bámult. Nézte őket, ahogyan ott üldögéltek és valahogy egyáltalán nem találta őket idegennek. Mind ott voltak: az iszákosok és a bűnözők, a szerencsejátékosok, a céltalanul sodródók, a naplopók és szoknyavadászok, az egész vidám banda. Tudták persze, hová utaznak, de szemmel láthatóan fikarcnyit sem törődtek vele. Az ablakokat fekete függöny fedte, de bent világos volt és mind nagyszerű hangulatban voltak. Zúgott az ének, palackok jártak körbe, harsogott a nevetés, koppant a kocka, tréfás történeteket meséltek, hetvenkedve számoltak be gaztetteikről. Minden éppolyan volt, ahogy a Papa énekelte a dalban.
– Ezek aztán az útitársak! – mondta Martin. – Soha ilyen kedvemre való társaságot! Láthatóan nagyszerűen szórakoznak.
A Kalauz vállat vont.
– Tartok tőle, hogy a dolog egyáltalán nem lesz ilyen vidám, ha majd befutunk ama Bizonyos Végállomásra…
Harmadszor is Martin elé tartotta markát.
– Hát akkor mielőtt elfoglalnád köztük a helyed, add szépen vissza az órát! Az üzlet az üzlet!
Martin elmosolyodott.
– Az üzlet az üzlet – ismételte. – Beleegyeztem abba, ugye, hogy felszállok a vonatára, ha megállíthatom az Időt, amikor a kellően boldog pillanat elérkezik. És úgy érzem, most, éppen most és itt vagyok olyan boldog, amilyen még sohasem voltam!
Martin ujjai lassan az ezüst zsebóra felhúzógombjára fonódtak …
– Nem – képedt el a Kalauz. – Ne!
De a kis csavar addigra már körbefordult.
– Tudod-e mit tettél?! – ordított a Kalauz. – Most már soha nem érkezünk meg a Végállomásra! Utazni fogunk mindnyájan – örökre.
Martin vigyorgott.
– Tudom – mondta. – De hát az utazás a jó, nem a cél az érdekes. Maga tanított rá. Én pedig most csodálatos útra indulok. Tudja mit? Még segítségére is lehetek! Ha találna egy másik ilyen sapkát és nálam hagyja az órát…
Végül így is történt. Kackiás sapkájában, ócska ezüst zsebórájával a világon nincs boldogabb lény – most és mindörökké – Martinnál, a fékezőnél a Vonaton, amely örökké a Pokolba tart…

ford.: Avarossy Éva