Valahol a magasban, a weskerek világának örökös felhőitől rejtetten, mennydörgésszerű moraj hallatszott és egyre erősödött. Amikor John Garth kereskedő meghallotta ezt, megállt, bakancsa lassan belemerült a sárba, és éles füleit hegyezve, megpróbálta felfogni a hangot. Az pedig hol fokozódott, hol alábbhagyott a sűrű atmoszférában, végül mind erősebbé vált.
– Ez ugyanaz a zaj, mint amit a maga égihajója csinált – jegyezte meg közönyös wesker logikával Itin, lassanként őrölve agyában a gondolatot, és behatóbb vizsgálat céljából átforgatva az egyes darabkákat is. – De a maga hajója még mindig azon a helyen tanyázik, ahol földet ért vele. Bizonyára ott van, még ha nem is láthatjuk, mivel maga az egyetlen, aki kezelni tudja. És ha valaki más tudná is kezelni, hallottuk volna, ha felszáll az égbe. Mivel nem hallottuk, és ha ez a hang égihajó hangja, akkor ez azt jelenti …
– Igen, egy másik hajót – vetette közbe Garth, akit túlságosan lekötöttek saját gondolatai és nem tudta kivárni, míg a fáradságosán felépített wesker logikai folyamat végigküzdi magát. Nyilvánvalóan egy másik űrhajó lehetett, hiszen csak idő kérdése volt még egynek a megjelenése.
Kétségkívül Singapore, Penang, Maiakká és a Csendes-óceáni szigetek radarreflektorai felé tartott visszatérőben, ahogyan annak idején ő maga is tette. Az ő hajója világosan látható lesz a jövevény radarernyőjén, és valószínűleg olyan közel fog leszállni hozzá, amennyire csak tud.
– Helyes lesz, ha előre megy, Itin – szólt. – Méghozzá a vízben, úgy gyorsan eljut a faluba. Mondja meg mindenkinek, hogy menjenek vissza a mocsarakba, minél távolabb a szárazföldtől. Ez a hajó műszerrel száll le, és aki a földetérésekor a közelében van, megpörkölődik.
Ez a közvetlen fenyegetés elég érthetően hangzott a kis kétéltű wesker számára. Még mielőtt Garth befejezte volna mondanivalóját, Itin recés fülei denevérszárnyhoz hasonlóan összecsukódtak, ő pedig csöndben belemerült a közeli csatornába. Garth tovább taposta a sarat, és a lehető leggyorsabb tempóban próbált haladni a tapadó felületen. Már éppen elérte az irtás szélét, ahol a falu állt, amikor a moraj fültépő dübörgéssé vált és az űrhajó áttört fenn, az alacsonyan függő felhőrétegen. Garth eltakarta a szemét a lecsapódó lángnyelv előtt, majd vegyes érzelmekkel vizsgálta a szürkésfekete űrhajó egyre növekvő alakját.
Noha csaknem egy teljes évet töltött el Wesker-földön, még mindig küzdenie kellett a vágy ellen, amit bárminemű emberi társaság után érzett. Ugyanakkor a benne levő kereskedőszellem szorgosan vonalat húzott a számlaoszlop alatt és összeadta a teljes összeget. Könnyen előfordulhat, hogy ez egy másik kereskedő hajója, és akkor a wesker kereskedelemben szerzett monopóliumának befellegzett. De lehet, hogy egyáltalán nem kereskedő, és ez az ok arra késztette, hogy a hatalmas páfrány védelmében maradjon és kibiztosítsa tokban lévő pisztolyát.
Az űrhajó száz négyzetméternyi iszapot szárazra pörkölt, a harsogó bugás megszűnt és a földet érő lábazat csikorgóit a repedező talajon. A fémburkolat recsegett, majd elcsendesült, miközben a füst- és gőzfelhő lassacskán leereszkedett a párás levegőben.
– Garth – te született szélhámos és zsaroló -, hol vagy? – üvöltötte a hajómegafon. Az űrhajótest vonalai éppen csak valamicskét tűntek ismerőseknek, de ezt az érdes hangot semmivel sem lehetett összetéveszteni. Garthnak mosoly ült arcára, mikor kilépett a szabad térségre és két ujja közt éleset füttyentett. Egy állítható mikrofon került elő a függőleges vezérsíkon lévő burkolatból és Garth irányába fordult.
– Mi dolgod van itt, Singh? – kiáltott a mikrofon felé.
– Már ahhoz sem vagy elég tisztességes, hogy saját bolygót találj magadnak, inkább idejössz és kiforgatsz egy tisztességes kereskedőt nyereségéből?
– Tisztességes! – bömbölte a felerősített hang. – És ezt az meri mondani, aki több időt töltött börtönben, mint bordélyházban, bár meg kell mondanom, hogy az utóbbiból is kivette a részét. Ifjúkorom barátja, sajnos nem társulhatok be hozzád e primitív pestisfészek kiszipolyozásában. Jómagam egy elfogadhatóbb légkörű világ felé tartok, ahol megcsinálom szerencsémet. Csak azért álltam meg itt, mert lehetőség kínálkozott, hogy utasszállítás révén becsületes haszonhoz jussak. Barátot hozok neked, tökéletes társaságot, egy más szakmában dolgozó embert, aki esetleg segítségedre lesz a tiedben. Szívesen kijönnék, hogy üdvözöljelek, ha nem kellene fertőtlenítenem magam. Most lebocsátom, utasomat a rakodótéren keresztül, és remélem, segítségére leszel a csomagoknál.
Tehát nem másik kereskedő érkezett a bolygóra, legalább ez a félelem megszűnt. De Garth még mindig kíváncsi volt, vajon miféle utas az, aki visszatérésre nem is gondolva, egy lakatlan világba jön. És mi lehet a Singh hangjában bujkáló vidám célzás? Átment az űrhajó távolabbi oldalához, ahol a hágcsót leengedték és felpillantott a rakodótérben álló emberre, amint éppen eredménytelenül küszködött egy hatalmas ládával. Az ember felé fordult, úgyhogy Garth láthatta a magas papi gallért és ekkor nyomban tisztába jött Singh kuncogásának okával.
– Maga mit keres itt? – kérdezte Garth, és bár próbált uralkodni magán, szavai ingerülten hangzottak. Ha a másik ember észre is vette ezt, nem vett tudomást róla, és kezét nyújtva, szüntelenül mosolygott, amíg lejött a hágcsón.
– Mark atya vagyok, a Barátok Misszionárius Társaságától – mutatkozott be. – Nagyon örülök, hogy …
– Azt kérdeztem, mit keres itt. – Garth most már uralkodott hangján, amely nyugodt volt és hideg. Tisztában volt vele, mit kell tennie, és azt is tudta, hogy vagy azonnal cselekszik, vagy soha.
– Ez egészen nyilvánvaló – felelte Mark atya higgadt előzékenységgel. – Missziós társaságunk megteremtette az anyagi alapot ahhoz, hogy idegen földekre első ízben küldjön egyházi megbízottakat. Elég szerencsés voltam…
– Fogja a poggyászát és menjen vissza a hajóra! Itt semmi szükség nincs magára, és nincs is engedélye a leszállásra. Ittléte veszélyt jelenthet, és senki nincs a Wesker-földön, akit maga érdekelne. Menjen vissza a hajóra!
– Nem tudom, ki maga, uram, és miért mond valótlanságot nekem – szólt a pap. Még most is megőrizte nyugalmát, de már nem mosolygott. – Behatóan tanulmányoztam a világűr-jogot és a bolygó történetét is. Nincsenek olyan betegségek vagy vadállatok, amelyektől különösképpen félnem kellene. Azonkívül ez mindenki számára nyitott és elérhető bolygó, és amíg az Űrellenőrző Bizottság nem változtat a jelen állapoton, nekem éppen annyi jogom van itt tartózkodni, mint magának.
A papnak persze igaza volt, de Gart nem hagyhatta, hogy ő ennek tudatában legyen. Azért lódított és fenyegetőzött, mert remélte, hogy a pap nincs tisztában jogaival. De tisztában volt. Most már mindössze egyetlen undorító eszköz maradt számára, és okosabbnak vélte addig alkalmazni, amíg nem késő.
– Menjen vissza a hajóra – kiabálta most már nyíltan kimutatva haragját. Nyugodt mozdulattal kivette pisztolyát a tokból és a rozsdás, fekete csőszáj alig néhány hüvelyknyire tátongott a pap gyomrától. Az elsápadt, de nem mozdult helyéről.
– Mi a fenét csinálsz, Garth! – harsant fel Singh megbotránkozott hangja a megafonból. – A pasas kifizette a viteldíjat és neked semmiféle jogod sincs kidobni a bolygóról.
– De igenis van – válaszolt Garth, felemelve fegyverét és célba véve a pap homlokát. – Harminc másodpercet adok neki, hogy visszatakarodjon a hajóra, különben meghúzom a ravaszt.
– Azt hiszem, nem vagy eszednél, vagy tréfálsz – recsegett feléjük Singh felbőszült hangja. – Ha tréfa, akkor nagyon ízléstelen és semmiképpen nem vezet sikerre. Elvégre ketten is részt vehetünk ebben a játékban, csakhogy én jobban játszom.
Nehéz csapágyak moraja hallatszott, majd a hajó oldalán lévő távirányítású négyágyús páncéltorony megfordult és célba vette Gartht. – Most pedig – le a fegyverrel, és segíts Mark atyának a poggyásznál! – hangzott a parancs a megafonból, ismét árnyalatnyi humorral hangjában. – Bármennyire szeretnék is segíteni, öreg cimbora, nem tudok. Úgy érzem, itt az ideje, hogy te is alkalmat találj az atyával való beszélgetésre. Nekem elvégre volt lehetőségem társalogni vele egész úton a Földtől idáig.
Garth kínzó vereségérzettel biztosította fegyverét a pisztolytáskában. Mark atya, ismét kedvesen mosolyogva előrelépett, papi talárja zsebéből bibliát vett elő és magasra tartotta kezében.
– Fiam – szólt.
– Nem vagyok a maga fia – ez volt minden, ami Garth mindent elsöprő vereségérzetéből a felszínre tört. Egyre fokozódó indulatában hátrarántotta öklét, majd a legmegfelelőbb módot választva, szétnyitotta, és csak a tenyerével ütött. A pap így is a földre zuhant az ütés erejétől, a könyv lapjai pedig lebegve hullottak a sűrű iszapba.
Itin meg a többi weskerlakó láthatólag szenvtelen közönnyel nézte végig mindezt, és Garth meg sem próbált felelni ki nem mondott kérdéseikre. Háza felé indult, de mikor látta, hogy még most sem moccannak, visszafordult.
– Új ember érkezett – közölte velük. – Segítségre lesz szüksége a magával hozott dolgok szállításánál. Ha nem talál helyet számukra, betehetik a nagy raktárba, amíg saját otthona nem lesz.
Figyelte, amint a tisztáson keresztül a hajó felé totyognak, majd bement a házba és bizonyos elégtételt érzett, mikor sikerült úgy bevágnia az ajtót, hogy egyik táblája megrepedt. Ugyanilyen fájdalmas örömérzéssel nyitott ki egyet a még meglevő ír whyskis üvegek közül, amelyeket valamilyen különleges alkalomra tartogatott. Nos, ez elég rendkívüli volt, bár nem egészen olyan, amilyenre gondolt. Az ital jó volt, és szája rossz ízét némileg elvette, de nem teljesen. Ha taktikája bevált volna, az eredmény mindent igazol. De kudarcot vallott, és a sikertelenség miatt érzett gyötrelmet még az a bántó tudat is tetézte, hogy kötöznivaló bolondot csinált magából. Singh minden búcsú nélkül süvített el. Nem lehetett tudni, mi volt a véleménye az egész dologról, de a kereskedők gyűlésén bizonyára közölni fog néhány furcsa történetet. Nos, ezen ráér akkor törni a fejét, amikor legközelebb szerződik velük. Most a hittérítővel kell rendezni a dolgot. Kipillantva az esőbe, látta, hogy az egy összecsukható sátrat próbál felállítani, mialatt a falu egész lakossága rendezett sorokban állva figyeli, de természetesen egyikük sem kínálta fel segítségét.
Mire a sátor elkészült, és a ládák meg a dobozok is bent voltak, az eső elállt. A whyskis üveg tartalmának szintje jóval alacsonyabb volt, és így Garth nagyobb hajlandóságot érzett szembenézni ezzel az elkerülhetetlen találkozással. Az igazat megvallva, szinte várta, hogy beszélgethessen az emberrel. Ettől a csúnya ügytől eltekintve, a magányban töltött teljes év után bármilyen emberi társaság jónak ígérkezett. Jöjjön el hozzám most vacsorára. John Garth – írta egy régi árujegyzék hátlapjára. De hátha a fickó fél eljönni? Ez semmiképpen nem lenne megfelelő kezdet bárminemű kapcsolat. kiépítéséhez. A priccs alatt kotorászva, kellő nagyságú dobozra bukkant és beletette a pisztolyt. Amikor kinyitotta az ajtót, Itin természetesen ott várakozott, mivel ismeretgyűjtő minőségében tanulmányútra indult hozzá. Átnyújtotta neki a levelet és a dobozt.
– Legyen szíves elvinni ezeket az új emberhez – mondta.
– Az új ember neve Új Ember? – kérdezte Itin.
– Nem, nem az – förmedt rá Garth. – Mark a neve. De én csak annyit kérek, hogy vigye el ezt, nem pedig, hogy beszélgetésbe elegyedjék.
Mint mindig, amikor kijött a sodrából, a tényékhez túlságosan ragaszkodó weskerek kerekedtek felül.
– Maga nem kívánja, hogy beszélgessek vele – kezdte körülményesen Itin -, de lehet, hogy Mark igényli a beszélgetést. És a többiek megkérdik tőlem a nevét, és ha nem tudom a ne… – A hang félbeszakadt, mivel Garth bevágta az ajtót. Végső soron azonban ez úgysem használt, mert amikor legközelebb találkozik Itinnel – egy nap, egy hét, vagy akár egy hónap múlva -, a monológot pontosan annál a szónál folytatja majd, ahol most abbahagyta, és a gondolatmenet egyre tovább bolyong, míg csak az idegekremenő befejezésig el nem ér. Garth csöndesen káromkodott, majd vizet öntött az ízletes tömény ital maradékába.
– Szabad – mondta, amikor halkan kopogtak az ajtón.
A pap lépett be és előrenyújtotta a dobozt, benne a pisztollyal.
– Köszönöm, hogy kölcsönadta, Garth úr; becsülöm a lelkét, amelynek sugalmazására elküldte. Sejtelmem sincs, mi volt az oka annak a szerencsétlen dolognak, ami leszállásomkor történt, de véleményem szerint leghelyesebb lesz elfelejtenünk, akármeddig is akarunk együtt maradni ezen a bolygón.
– Iszik? – kérdezte Garth, és a dobozt átvéve, az asztalon álló üvegre mutatott. Teletöltött két poharat és az egyiket a papnak nyújtotta. – Körülbelül ez járt az én eszemben is, de a történtek miatt még magyarázattal tartozom magának. – Egy pillanatig sötéten nézett poharába, majd a másik ember felé emelte. – Hatalmas világ ez itt, és úgy vélem, a lehető legjobban meg kell értenünk. Igyunk a Józan Észre!
– Az Úr legyen magával – szólt Mark atya, és ő is felemelte poharát.
– Velem ugyan ne legyen és ezzel a bolygóval se! – jegyezte meg határozottan Garth. – És éppen ez a bökkenő a dologban. – Félig lehajtotta az italt, és sóhajtott.
– Azért mondja ezt, hogy megbotránkoztasson? – kérdezte a pap mosolyogva. – Biztosítom, nem fog.
– Nem volt szándékomban megbotránkoztatni. Szóról szóra így értettem. Az vagyok, amit úgy sejtem, maga istentagadónak nevezne, így semmi közöm nincs a kinyilatkoztatott hithez. E bennszülötteknek azonban, e primitív, írástudatlan, kőkorszaki őseinkhez hasonló lényeknek, sikerült mindeddig mindenféle babona, vagy a deizmus nyomai nélkül boldogulniuk. Remélem, hogy továbbra is így folytathatják.
– Mit beszél? – kérdezte elborzadva a pap. – Azt akarja mondani, hogy nincsenek isteneik, nem hisznek a túlvilágban? Meg kell halniuk …?
– Meg is halnak és porrá lesznek, mint a többi állat. Van mennydörgésük, fáik és vizük, de a mennydörgésnek nincsenek istenei, a fáknak nincsenek koboldjai és a víznek nimfái. Nincsenek csúf kis isteneik, tabuik vagy varázsigéik, hogy lidércnyomásként gyötörjék és korlátozzák életüket. Rajtuk kívül még soha nem találkoztam primitív néppel, amely ennyire mentes lett volna minden babonától, következésképpen sokkal boldogabban és egészségesebben élnek. Szerettem volna továbbra is ebben az állapotban tartani őket.
– Maga távol akarta tartani őket Istentől – a megváltástól? – A pap szemei tágra nyíltak, és ő maga kissé hátrahőkölt.
– Nem – felelte Garth -, távol akartam tartani őket a babonától mindaddig, amíg több ismeretre nem tesznek szert, és reálisan nem képesek vélekedni róla, anélkül, hogy az elnyelné, esetleg megsemmisítené őket.
– Maga az egyházat sérti meg, uram, amikor egy szintre állítja a babonával…
– Kérem – szólt Garth, felemelve kezét -, mellőzzük a teológiai érveléseket. Nem hiszem, hogy a maga szervezete azért vállalta volna ennek az utazásnak a költségeit, hogy engem próbáljon megtéríteni. Egyszerűen fogadja el azt a tényt, hogy az én meggyőződésem több éves beható elmélkedés eredményeképpen véglegesen kialakult, és nincs olyan metafizikai érvelés, amely meg tudná változtatni. Én megígérem, hogy nem próbálom áttéríteni magát – ha maga is ugyanezt teszi.
– Rendben van, Garth úr. Ahogyan maga emlékeztetett engem, itteni küldetésem célja, hogy megmentsem ezeket a lelkeket, és ezt is kell tennem. De miért zavarná az én munkám annyira magát, hogy meg akarta akadályozni leszállásomat? Sőt fegyverrel is megfenyegetett, és … – a pap félbeszakította szavait és poharába nézett.
– És még ököllel is leterítettem? – szólt Garth, hirtelen elkomorodva. – Erre nincs mentség, és szeretném kijelenteni, hogy nagyon sajnálom. Pusztán rossz modor és még ennél is rosszabb természetem az oka. Az ember elég sokáig egyedül él és akkor egyszerre ilyesmin kapja magát. –
Tűnődve szemlélte asztalon nyugvó hatalmas kezeit, emlékeket idézve fel a rajtuk fellelhető sebhelyekből és bőrkeményedésekből. – Jobb kifejezés híján nevezzük egyszerűen csalódottságnak. Munkája során bizonyára számtalan alkalma nyílt bepillantani az emberi szellem sötét zugaiba és tudnia kell valamit az indítóokokról és a boldogságról. Túlságosan zsúfolt volt az életem ahhoz, hogy végleg letelepedjek és családot alapítsak, és egészen a legutóbbi időkig ez nem is hiányzott nekem. Lehetséges, hogy a kozmikus sugárzás agylágyulást idéz elő nálam, de ezeket a szőrös, halszerű weskerlakókat saját gyermekeimnek kezdem tekinteni, akikért valahogyan felelős vagyok.
– Mindannyian az ö gyermekei vagyunk – jelentette ki Mark atya csendesen.
– Nos, itt olyan gyermekei élnek, akik el sem tudják képzelni az ö létezését – mondta Garth, aki egyszeriben dühös lett magára, hogy elárulta gyöngédebb érzelmeit. De hamarosan elfeledkezve magáról, előrehajolt és heves izgalommal folytatta.
– Fel tudja mérni ennek a jelentőségét? Ha egy ideig együtt él ezekkel a weskerbeliekkel, olyan egyszerű és boldog életet fog felfedezni, amely méltó párja a maguk által folytonosan emlegetett isteni kegyelemnek. Az élet örömet jelent nekik – és egyiküknek sem okoz fájdalmat. A körülmények folytán fajtájuk egy szinte teljesen kopár világban fejlődött ki, így soha nem nyílt lehetőségük, hogy a kőkorszak kultúrájának fokát fizikailag átlépjék. Szellemi téren azonban egy szinten vannak velünk – vagy talán különbek is nálunk. Mindannyian megtanulták az én nyelvemet, úgyhogy könnyedén meg tudom magyarázni mindazt a számtalan dolgot, amit tudni akarnak. A tudás és az ismeretgyarapítás teljes elégedettséggel tölti el őket. Időnként kissé idegesítővé válnak, mivel minden új tényt az összes többi dolog struktúrájához kell kapcsolni, de minél több ismeretre tesznek szert, annál gyorsabb lesz ez a folyamat. Egyszer majd minden tekintetben egyenrangúak lesznek az emberrel, talán felül is múlnak bennünket. Ha … megtenne nekem egy szívességet?
– Bármit, ami módomban áll.
– Hagyja őket békében. Vagy ha kell, tanítson nekik történelmet és természettudományt, filozófiát, jogot, bármit, ami hozzásegíti őket, hogy számoljanak a nagyobb világmindenség realitásának tényével, amely létezéséről azelőtt még csak nem is tudtak. De ne zavarja meg a fejüket a maguk gyűlölködésével és szenvedésével, bűnösségével, vétkeivel és büntetéseivel! Ki tudja, mekkora kár…
– Maga sérteget, uram! – szólt a pap és felugrott helyéről, őszes fejebúbja alig ért a hatalmas űrhajós álláig, mégis félelem nélkül védelmezte azt, amiben hitt. Garthban, aki közben szintén felállt, nyoma sem volt többé bűnbánatnak. Dühösen néztek szembe egymással, mint általában az emberek, amikor hajthatatlanul védelmezik a maguk igazát.
– Maga sérteget – kiáltott Garth. – Mérhetetlen önteltségében úgy véli, hogy koholt kis mitológiájával, amely alig különbözik az embereket még mindig megnyomorító ezernyi mástól, nem zavarja meg ezeket a tapasztalatlan elméket. Nem tudja megérteni, hogy ők az igazságban hisznek, és soha nem hallottak hazugságról? Még azt sem tudják megérteni, hogy másféle elmék másként gondolkozhatnak, mint ők. Megkímélné őket ettől…?
– A kötelességemet fogom teljesíteni, amely egyben az Ő akarata, Garth úr. Ezek itt Isten teremtményei, akiknek lelkük van. Nem bújhatok ki kötelességem alól, amely abból áll, hogy eljuttassam hozzájuk az Ő szavát, hogy üdvözülhessenek és bejussanak a mennyek országába.
Amikor a pap kinyitotta az ajtót, a szél elkapta azt és szélesre tárta. Ő eltűnt a viharos sötétségben, az ajtószárny ide-oda lengett és esőcseppek hulltak be a szobába. Garth bakancsa sáros nyomokat hagyott, amikor becsukta az ajtót, kirekesztve a viharban türelmesen és zúgolódás nélkül üldögélő Itint, aki egyre reménykedett, hogy Garth esetleg megáll egy pillanatra és juttat neki valamicskét abból a csodálatos tudásból, amelyben annyira bővelkedett.
Hallgatólagos megegyezésükké vált, hogy soha többé nem hozzák szóba az első éjszakát. A másik közelségének tudatában nehezükre esett kerülni egymás társaságát, néhány napig mégis megálltak, s azután is csak erőltetetten közömbös témákról társalogtak. Garth lassan összecsomagolt, útrakész állapotba hozta a holmiját, maga előtt is titkolva, hogy befejezte a munkáját, s akár már indulhatna is vissza. Épp elegendő gyógyszeralapanyagot és gyógynövényt gyűjtött össze ahhoz, hogy megszedje magát. A wesker-szobrocskák pedig bizonyára komoly feltűnést keltenek majd a szenzációéhes űrpiacon. Idejövetelekor kevés műtárgyat készítettek a bolygón; többnyire fametszeteket, amelyeket keserves munka árán, kődarabokkal véstek ki a keményfából. Garth szerszámokat és némi nyersvasat bocsátott a rendelkezésükre, semmi egyebet. Ám a weskerek néhány hónap leforgása alatt nemcsak megtanultak velük dolgozni, hanem ötleteik és formaviláguk kifejezőjévé tették az anyagot – Garth még soha életében nem látott ilyen idegenszerűségükben is gyönyörű szobrocskákat. Nem maradt más teendője, mint hogy forgalomba hozza őket a piacon, és fellobbantsa a keresletet, s már fordulhat is vissza az újabb szállítmányért. E szobrocskák fejében a weskerek mindössze könyveket, szerszámokat és tudást akartak kapni, s Garth tudta, hogy erőfeszítéseik révén előbb-utóbb beverekszik magukat az űrunióba.
Így remélte. Ám a változás szele egyszer csak végigsöpört az űrhajója körül kialakult településen. Garth megszűnt a figyelem középpontja, a falu életének gyújtópontja lenni. Valahányszor eszébe jutott, hogy hatalma már a múlté, elmosolyodott; s jó adag keserűség bujkált ebben a mosolyban. Igaz ugyan, hogy a komoly és kötelességtudó weskerek ezután is ellátták ismeretgyűjtői megbízatásukat, de a száraz tényanyag fölvésését össze sem lehetett hasonlítani azzal az intellektuális hurrikánnal, amely a pap körül tombolt.
Garth minden egyes könyvért és gépért keményen megdolgoztatta őket, a pap ezzel szemben adakozott. Garth megpróbálta adagolni az ismereteket, jó képességű, de tanulatlan gyermekként kezelve őket. Először járni akarta őket megtanítani, csak azután futni; nem kezdett új leckét, míg az előzőeket nem fújták.
Mark atya egyszerűen elébük tárta a kereszténység üdvét. Egyetlen fizikai munkát tett csupán kötelezővé, hogy fölépítsenek egy templomot, az istentisztelet és tanulás palotáját. Egyre több weskerlakó bukkant elő a bolygó végtelen mocsárvilágából, és alig néhány nap alatt tetőt húztak az oszlopszerkezeten nyugvó épület fölé. Reggelente a gyülekezet dolgozott egy keveset a falakon, aztán besiettek a templomba, hogy mindennél ígéretesebb, mindennél átfogóbb, mindennél fontosabb ismereteket szerezzenek a világegyetemről.
Garth sose számolt be a weskereknek, miként vélekedik új érdeklődési területükről, főként azért nem, mert sose kérdezték. Büszkesége vagy méltósága tiltotta, hogy megszólítson egy készséges hallgatót, s kiöntse előtte a sérelmeit. Talán minden másképp alakult volna, ha Itin, a faj legragyogóbb tehetsége, ismeretgyűjtői beosztásban marad; csakhogy a pap érkezését követő napon Itint leváltották, s Garth azóta sem beszélt vele.
Nem csoda hát, hogy meghökkent, amikor tizenhét, a földinél háromszor hosszabb nap után, reggelizésből jövet egy küldöttséget talált az ajtaja előtt. Itin látszott a szószólójuknak, félig nyitva volt a szája. A küldöttség több más résztvevőjének ugyancsak félig nyitva volt a szája, egyiküknek meg, mintha csak ásítana, éles, kettős fogsorát és bíborvörös-feketés torkát is látni lehetett. A szájak állásából Garth a találkozó komolyságára következtetett: ezt a wesker kifejezést már ismerte. A nyitott száj egyfajta heves érzelmet jelzett; boldogságot, bánatot, felháborodást, sose tudta biztosan, melyiket. A weskerek jobbára békés természetűek voltak, s Garth kevés nyitott szájat látott még ahhoz, hogy megállapítsa, mikor milyen érzelmet fejeznek ki. Most azonban sok-sok nyitott száj vette körül.
– A segítségét kérjük, John Garth – mondta Itin. – Válaszolna egy kérdésünkre?
– Bármely kérdésükre szívesen válaszolok – felelte Garth rosszat sejtve.
– Létezik Isten?
– Mit értenek önök azon, hogy „Isten”? – kérdezett vissza Garth. Mit mondjon nekik?
– Isten a mi mennybéli atyánk, teremtőnk és oltalmazónk. Az ő segedelméért esdeklünk, s ő ad nyugalmat, ha ,.,,. üdvözülünk …
– Elég – mondta Garth. – Isten nem létezik.
Erre valamennyien, Itint is beleértve, nyitott szájjal bámultak Garthra, válaszát fontolgatva. A rózsaszín fogsorok ijesztő benyomást keltettek volna Garthban, ha nem ismeri olyan jól e teremtményeket. Átfutott az agyán, hogy átnevelésük eredményeként netán eretneknek nézik, de elhessentette a gondolatot.
– Köszönjük – mondta Itin.
A hűvös reggel ellenére Garth érezte, hogy izzad, és eltűnődött, vajon miért.
A válasz nem késett soká. Még aznap délután Itin ismét meglátogatta.
– Hajlandó lenne eljönni a templomba? – kérdezte. – Az eddig tanultak során sok fogas kérdéssel találkoztunk, de egyik sem okozott annyi fejtörést, mint éppen ez. Szükségünk van az ön segítségére, mert fültanúi akarunk lenni az ön és Mark atya beszélgetésének. Ő ugyanis azt állítja, hogy az egyik dolog igaz, ön a másikról állítja azt, hogy igaz, márpedig a kettő egyszerre nem lehet igaz. Rá kell jönnünk, mi az igazság.
– Természetesen ott leszek – mondta Garth, titkolni próbálván váratlan diadalérzetét. Kisujját sem mozdította, és lám a weskerek eljöttek hozzá önszántukból. Tehát nincs teljesen veszve a remény, hogy egyszer még szabadok lehetnek.
Rekkenő hőség volt a templomban, s Garth meglepetten látta, hogy több kétéltű gyűlt egybe most, mint addig bármikor. Temérdek nyitott száj. Mark atya egy könyvekkel borított asztalnál ült. Boldogtalannak látszott, de szó nélkül fogadta Garth jöttét. Garth szólalt meg elsőként.
– Remélem tudja, hogy az ő ötletük volt, a saját szabad akaratukból látogattak el hozzám azzal a kéréssel, hogy idejöjjek.
– Tudom – mondta a pap lemondóan. – Időnként roppant nehézkesek. De tanulnak és hinni akarnak, márpedig ez a fő.
– Mark atya, Garth kereskedő, szükségünk van a segítségükre – mondta Itin. – Önök sok olyan dologgal vannak tisztában, amiről mi nem is hallottunk. Segíteniük kell, hogy megértsük a vallást, ez pedig nem megy egykönnyen. –
Garth kis híján közbevágott, de meggondolta magát. Itin folytatta. – Olvastuk a bibliát és mindazokat a könyveket, melyeket Mark atya adott, és egy valamiről meggyőződhettünk. Megvitattuk és valamennyien egyetértünk ebben a kérdésben. Ezek a könyvek egészen mást vallanak, mint Garth kereskedő könyvei. Garth kereskedő könyveiben olvasható világmindenséget – jóllehet nem láttuk – nem Isten mozgatja, mert még a nevét sem említik bennük, bárhogy kerestük. Mark atya könyveiben Isten mindenütt előfordul, és semmi sem történik nélküle. Ezek szerint a két állítás közül az egyik igaz, a másik hamis. Nem értjük, hogyan lehetséges ez, de ha tudni fogjuk, melyik az igaz, talán megértjük. Ha Isten nem létezik …
– Természetesen létezik, gyermekeim – mondta Mark atya az őszinte meggyőződés erejével. – Ő a mi mennybéli atyánk, teremtőnk …
– Ki teremtette Istent? – kérdezte Itin, s szavára megszűnt a zsibongás. Mark atyára figyelt mindenki. A pap egy pillanatra megtorpant szemeik kereszttüzében, majd elmosolyodott.
– Istent nem teremthette semmi, hiszen ő a teremtő. Isten öröktől fogva volt…
– Ha öröktől fogva létezik, miért ne létezhetne a világegyetem is öröktől fogva? Teremtő nélkül? – vágott közbe Itin lázasan. A kérdés fontossága nyilvánvaló volt. A pap kimérten válaszolt, végtelen türelemmel.
– Mintha olyan egyszerű volna ezekre a kérdésekre válaszolnom, gyermekeim. Még a tudósok is vitatkoznak egymással, hogy ki teremtette a világmindenséget. Ám amíg ők kételkednek, mi, akik már láttuk a fényt, tudunk. A teremtés csodáját láthatjuk mindenütt magunk körül. És hogyan képzelhető el a teremtés teremtő nélkül? És ez Ő, a mi Atyánk, a mi mennybéli Istenünk. Tudom, vannak kétségeitek; vannak, mert lelketek van és szabad akaratotok. Lám, a válasz mégis milyen egyszerű. Higgyetek, minden más felesleges. Csak hinni kell.
– Hogy higgyünk, ha nincsenek bizonyítékaink?
– Ha egyszer nem értitek, hogy a világ önmagában az Ő létezésének bizonyítéka, akkor az a válaszom, hogy a hitnek nincs szüksége bizonyítékokra – ha van hitetek!
Hangzavar támadt a teremben, egyre többen nyitották ki a szájukat, amint a szavak zűrzavarán keresztülpréselve gondolataikat, megpróbálták kihámozni az igazságot.
– És ön, Garth, mit mond nekünk erről? – kérdezte Itin, s hangja hallatára lecsitult a zaj.
– Véleményem szerint tudományos módszert kell alkalmazniuk, ha a világ dolgait – beleértve magát a módszert is – meg akarják vizsgálni, s biztos feleletet akarnak kapni, hogy egy állítás igaz-e vagy hamis.
– Úgy van, ezt kell tennünk – mondta Itin. – Ugyanerre a következtetésre jutottunk magunk is. – Ekkor egy vaskos könyvet tartott maga elé, s ezt látva a tömeg egyetértőén bólintott. – Sokat forgattuk a bibliát, ahogy Mark atya meghagyta nekünk, és megleltük benne a választ. Isten hamarosan csodát művel, bizonyítékául annak, hogy lát bennünket. E jelre megismerjük őt s elébe járulunk.
– A hamis büszkeség bűnét követitek el – mondta Mark atya. – Istennek nincs szüksége csodákra, hogy létezését bizonyítsa.
– De nekünk szükségünk van a csodára! – kiáltotta Itin, s noha nem volt emberi lény, hangja parancsolóvá vált. – Számos apróbb csodáról olvastunk a bibliában, kenyérről, halakról, borról, kígyókról – és ezektől sokkal indokolatlanabb csodákról is. Mi egyetlen csodával is megelégszünk és odasereglünk a Mindenhatóhoz valamennyien – egy vadonatúj világ összes csodalényei, hogy az Ön szavaival élve, Mark atya, hódoljunk a trónja előtt. Ön mondta, milyen nagy jelentőségű ez. Nos, megtárgyaltuk a kérdést, s úgy véljük, egyetlen csoda létezik csupán, amely a jelen helyzetben segíthet.
Garth unalma, amelyet teológiai viták során érzett, egycsapásra megszűnt. Ha egy kicsit jobban belegondol, rá kellett volna jönnie, mire megy ki a játék. Láthatta, melyik illusztrációnál nyitotta ki Itin a bibliát, s tudta, melyik eseményt örökítette meg a kép. Lassan fölemelkedett székéből, mintha csak nyújtóznék egyet, majd hátrafordult a paphoz.
– Készüljön! – suttogta. – Menjen ki hátul, irány az űrhajó; addig lefoglalom őket valamivel. Nem valószínű, hogy engem bántani fognak.
– Hogy érti ezt…? – kérdezte Mark atya döbbenten hunyorgatva.
– Menjen már, maga ostoba! – sziszegte Garth. – Mit gondol, milyen csodára céloznak? Milyen állítólagos csoda térítette a világot keresztény hitre?
– Nem! – mondta Mark atya. – Lehetetlen. Teljességgel lehetetlen …!
– Induljon már! – üvöltötte Garth, majd a székből felrántva a hátsó fal felé lökte a papot. Mark atya botladozva megállt és visszafordult. Garth felé indult, de elkésett. A kétéltűek alacsony termetűek voltak, ám ezrivel nyüzsögtek. A kereskedő előreugrott és egy ökölcsapást mért Itinre, majd hátralökte a tömegbe. A kétéltűek azonban folytatták az előrenyomulást. Ütötte őket, de mintha csak hullámok ellen harcolt volna. A szőrös, pézsmaszagú testek átcsaptak a feje fölött és elnyelték. Verekedett, amíg meg nem kötözték, és nem adta meg magát mindaddig, amíg fejbe nem vágták. Kivonszolták a templomból és otthagyták az esőben. Fektében tehetetlenül átkozódott és figyelt.
A weskerek persze csodálatos mesteremberek voltak, s mindent a legkisebb részletekig úgy szerkesztettek meg, ahogy a bibliai illusztráción látták. Ácsoltak egy keresztet, jó erősen a földbe szúrták egy kis domb tetején, odakészítették a fémcöveket és a kalapácsot. Mark atyát levetkőztették, és egy gondosan összehajtogatott ágyékkendőt adtak rá. Kivezették a templomból.
A kereszt láttán Mark atya kis híján elájult. Azután égnek emelte a fejét, és eltökélte, hogy úgy hal meg, ahogy élt – hittel.
De így is nehéz volt. Garth is elviselhetetlennek érezte, holott ő csak szemtanúja volt a jelenetnek. Más dolog beszélni a keresztre feszítésről és nézni a finoman faragott testeket az ájtatosság sápadt fényénél. Megint más látni, ahogy egy meztelen embert felakasztanak egy oszlopra, majd ahogy a kötél átvágja a bőrét. És látni, ahogy a tűhegyes cövekeket fölemelik és odaillesztik a tenyér puha húsa elé, ahogy a kalapács lendületet vesz a mesterember kimért ütésekkel dolgozó, higgadt, megfontolt kezében. Hallani a fém tompa hangját, amint a húsba hatol. Azután hallani a sikolyokat.
Kevesen születnek mártírnak; Mark atya sem született annak. Az első ütések nyomán összeszorított fogai között a vér kiserkent ajkából. Azután szélesre tátotta a száját, fejét hátrafeszítette és sikolyainak torokból jövő borzalma belehasított az eső surrogásába. Az eső a bámész weskerek halk visszhangjának tetszett, akiknek szája bármely érzelemre kinyílt, ez a mostani érzelem teljes erőből a testükbe markolt, és az ásító állkapcsok végtelen sora a keresztre feszített pap kínjairól tanúskodott.
Amikor az utolsó cövek is a helyére került, Mark atya végre elveszítette az eszméletét. A nyílt sebekből zubogó vér az esővel összekeveredve bágyadt rózsaszínű lé formájában csöpögött le a lábáról, míg lassanként eltávozott belőle az élet. És ekkor, ekkor Garth zokogva, kötelékeit rángatva, a fejét ért ütésektől zsibbadtan, elájult.
Besötétedett már, amikor magához tért saját raktárában.
Valaki éppen a fonott köteleket vagdosta le róla. Kinn még szemerkélt, szitáit az eső.
– Itin – mondta. Csak ő lehetett.
– Igen – suttogott vissza az idegen hang. – A többiek most a templomban tárgyalnak. Lin belehalt a magától kapott fejsérüléseibe, Inon súlyos beteg. Egyesek szerint magát is keresztre kellene feszíteni, és úgy vélem, ez hamarosan be is következik. De lehet, hogy kővel zúzzák szét a fejét. Fölfedeztek egy passzust a bibliában, amelyik …
– Tudom – mondta Garth határtalanul fáradtan. – Szemet szemért, fogat fogért. Sok efféle dolgot találhattok még a bibliában, ha egyszer hozzákezdtek. Csodálatos könyv. – Rettenetesen fájt a feje.
– El kell mennie innét, eljuthat a hajójáig anélkül, hogy észrevennék. Elég a gyilkosságból. – Itin valami új, eddig nem tapasztalt fáradtsággal beszélt.
Garth feltápászkodott, és körülnézett. Fejét a fal durva fájához nyomta, míg émelygése alábbhagyott.
– Meghalt. – Kijelentésnek szánta, nem kérdésnek.
– Igen, nem sokkal ezelőtt. Máskülönben nem is látogathattam volna meg.
– El is temették, természetesen, másképp hogyan is gondolhatnának rám, mint a következőre.
– El is temettük! – Az idegen hangja, a halott pap visszhangja, szinte megtelt érzelemmel. – Eltemettük és fölszáll a mennyekbe, írva vagyon és minden úgy történik. – A hang, mintha emberi zokogásba fúlt volna.
Garth nehézkesen elindult az ajtó felé, közben a falnak dőlt, nehogy elessék.
– Ugye helyesen cselekedtünk? – kérdezte Itin. Nem kapott választ. – Ugye feltámad, Garth?
Garth az ajtóhoz ért, és a káprázatosán kivilágított templomból áradó fényben megpillantotta szétmarcangolt, véres kezét, amint az ajtókeretbe kapaszkodik. Itin arca bukkant elő a sötétből, közel az övéhez, s Garth érezte, ahogy a törékeny, sokujjú kéz éles körmei belekapaszkodnak a ruhájába.
– Feltámad, ugye, Garth?
– Nem – mondta Garth -, ott marad, ahová temették.
Semmi nem történik már vele, mert meghalt, és halott is marad örökre.
Az eső végigcsorgott Itin prémes bundáján, és száját szélesre tátotta, mintha belesikoltana az éjszakába. Csak erőlködés árán tudott megszólalni, nehezen formálva az idegen gondolatot egy idegen nyelven.
– Akkor mi nem üdvözülünk? Nem tisztulunk meg?
– Tiszták voltatok – mondta Garth a zokogás és nevetés határán. – Ez a szörnyű és az ocsmány az egészben.
Tiszták voltatok. De most már…
– Gyilkosok – mondta Itin, s az eső, végigperegve lehajtott fején, belecsorgott a sötétségbe.
ford.: Walkóné, Békés Ágnes